Kődzsungelben lakom, ami önmagában nem hátrány, sőt, világörökséget képező történelmi belvárosok szolgálják a szerencsés lakókat és turistákat szinte kizárólag cserepes növénnyel adózva a zöldnek (pl Dubrovnik vagy Párizs). Szóval szerencsés vagyok a Terézváros mélyén, amennyiben jól szigetelt a lakásom. Panelben sohasem éltem, bár hallomásból tudom, ott némileg rosszabb a helyzet. De visszatérve egy Budapest 6. kerületi hajdani cselédlakásához, ezekről azt érdemes tudni, hogy a hátsó falon sorakoznak a párhuzamos utca hasonlóan hátsó lakásaival ablak-szemben, és olyan aprók, hogy 5 is elfér belőlük 20 méteren. Ebből adódik, hogy a belvárosi honpolgár egy ilyen otthonban minimum 8 közvetlen szomszéddal büszkélkedhet.
A két oldalról befogó lakásokkal viszonylag szerencsém van, bár voltak már öszetűzések, az az én számlámra írható (túl türelmetlen voltam). A hátsó, közös udvar közepén lakók (bérlők) már több fejtörést okoznak, mert bár az utcájuk nevét tudom, a házszámot ki lehet következtetni, de be és felmenni már további tudományt kívánna. Erre pedig néha lenne okom, ugyanis 2-3, huszas éveiben levő, kollégiumi (abból is a proli) attitűdben otthont teremtő fiú (nem férfi) ad időnként pontrúgást a lakóházi szabályzatnak és ezzel együtt a hétköznapok 24 órás idősávjainak. Ha valamelyikük fényes nappal kívánja az egyik, nyitott ablakból (mondjuk szoba) átüvültve a másik ablakba (konyha) megtárgyalni az F1-es futamokat, legfeljebb felhangosítom a tv-t, az ablakaimat úgysem nyitom ki soha, ez a hangerő így is üt, lakásuk dobként felerősíti, a környező pedig ablakok visszaverik. Jómagam elmenekülni a wc-be tudnék, csak azon van ajtó, + a bejárati (33 nm).
De amikor Tankcsapdát vagy Rádió1-et hallgat hasonló hangerővel, akkor már elvileg jogom lehetne megkérni őket, hogy legalább az ablakot csukják be - bár eddig még nem tettem meg, szerencsére nem mindennapos (de csak azon múlik). Ha mindez este 10, sőt, éjfél utánra programozódik, kinyitom az ablakot, felemelem a hangom, és átkiáltok. Én is kaptam egy felsőbb szembe szomszédtól oktítást azokban a hetekben, amikor odaköltöztem, azonmód be is szüntettem a zavaró tevékenységet (nyitott ablaknál tv-zés). Örökre. Nem így az én kollégistáim, volt időszak, amikor hetente többször kellett önmagamból hülyét csinálni, ha békésen szerettem volna számolni a bárányokat. Azóta már rájöttem, hogy a füldugó óriási találmány, de sajnos ragaszkodtam az igazamhoz, másfelől egyszer sikerült így nem meghallanom a reggeli ébresztőt.
Meg is untam, kitaláltam, hogy élénk színű papírra vetett nagybetűs üzenet hatékonyabban érne célba, kiviteleztem, udvariasan, észérvekkel, ablakomra ki, estére azt a választ kaptam, hogy "FIZESS, AKKOR CSEND LESZ". Ilyenkor szoktam végigpásztázni külföldön élő, parti képes férfiismerőseim listáját, kivel lenne okom itthagyni ezt az ótvar mentalitást (ami rám is igaz, de én legalább azonnal tanulok a hibáimból). A siralmas helzetből végül az alsó szomszédom mentett ki, aki egy érdekes, idősnéni, és az egyik éjjeli partizásnál olyan hangerővel kezdett el rikácsolni, hogy sorban gyúltak fel a lámpák, nyíltak az ablakok: mi a ménkű szakad, műsor van. Azóta szembeszomszéd gyakorolja az együttélés recepjét, én pedig szorgalmasan szállítom az üres üvegeket a néninek.
A felső szomszédommal is akadt kisebb összetűzésem, amíg el nem költöztek, szerencsére fél évre fogták az ott élés örömeit. Éjszakára tervezték a bútorok bepakolását, két rekesz sörrel felfegyverkezve. Amikor már az összes agyterületem sajgott az egy szem szobám plafontát dübörögtető tevékenység eredményeként, felmentem (pizsamában, úgy hatásosabb), hogy legyenek szívesek, még ma hagyják abba (fél 12 volt). Fél egykor muszáj volt személyesen figyelmeztetnem őket szívélyes ígéretükre, mire megkaptam, hogy rossz a padló szigetelése, ezért volt olcsó a lakás (hallod, Zoli, ezé'), és ők erről nem tehetnek. Az átnyújtott névjegykártyám után pedig ("hívjanak, ha bármi mondanivalójuk van") nem is nyúltak. Egy hétig ment még a huzavona, azután kaptam pár hónapnyi levegőt, majd beköltözött A Gyermek. A gyermek mindennap este 9-ig gyúrt a 2032-es Grönlandi Nyári Játékok 100 méteres sprinter számára, hatalmas ikszeket rajzolt meggyötört plafonomra, saroktól sarokig bizonyítva, hogy 1. megtanult járni/futni, 2. van sarokcsontja, 3. szociálisan fogyatékos mindkét (?) felmenője.
Én még emlékszem, amikor falusi kertes házunkból kiszabadulva kétcsillagos motelekben töltöttük a nyarat, hogy megismerjük az ország más tájait. Amikor rohangálni támadt kedvem, szüleim a fülemnél fogva cibáltak az ágyba, hogy "elment az eszed? szerinted ez nem hallatszik le? te mit szólnál, ha fölötted így ugrálnának? majd futkározol az erdőben holnap". Pedig ők sem laktak panelben soha, csak belegondoltak. Plafonom lakója ("Ceiling Baby") néhány hétig rajtam hasogatta a tüzifát (egyszer sem mentem fel, némán szenvedtem), aztán nagyon okosan tovaálltak, most a lakás eladó. Remélem, egy könyvtáros vénlány veszi meg, aki rajong a vastag, puha szőnyegekért. Vagy egy ír szteptánc csapat próbateremnek, és akkor előveszem a német nyelvkönyvemet.
A végére egy mókásabb sztori: oldalsó szomszédom összejövetele (már nem először) a késő éjszakába nyúlt, ilyenkor én szimplán le szoktam esni a matracomról, ha valaki nagyot húzott náluk pókeren. Legutóbb jómagam egy másik összejövetelből hazaérve elérkezettnek láttam az időt, hogy nem visszafogott hangon és egyáltalán nem józanul számonkérjem a helyzetet. Szomszédom felajánlotta, hogy igyak egy kortyot, x-kor abbahagyják, elmennek mindnyájan. De én a saját nyugalmamat akartam, amire a hazaút alatt felkészültem, mégpedig azonnal, ezért a maradék rugalmasságomat félretéve tovább cirkuszoltam. Aztán győzött a belátás: átmentem hozzájuk bulizni. Jól esett, sőt, egy életre megtanultam, hogy a jogosnak vélt kívánalmaknak is van határa, és egy belvárosinak ezzel mindig számolnia kell, még akkor is, ha történetesen ő egy ideális hangerejű szomszédként írja be magát a társasház krónikájába ("azt adom, amit kapni szeretnék").
Másnap - és tulajdonképpen azóta is - égett a fejem, mint a gyufa, talán jobb is lett a viszonyom vele. Faluból társasházba, önmagában sem egyszerű, de ha valakinek a szociális mirigye alulműködik (magamra is célzok), kisebb pokollá teheti azok életét, akik közé önként vonult. Ma reggel pedig államilag kiosztott ünnepünk azzal dobott ki az ágyból, hogy a felső szomszéd (idén a 3. tulajdonos) elkezdte huzigálni a bútorait. Azóta ismét dúlok-fúlok, megtaláltam a hangosító gombot a mélynyomómon, és csak remélni tudom, hogy alattam az a furcsa néni kiment megnézni a tisztavatást.
(Kép forrása: uglee.freeblog.hu)
